A szeretet virága
Élt egyszer a Földön, több száz évvel ezelőtt egy gyönyörű angyal, aki rossz útra tévedt. Szívében annyi gyűlölet volt, hogy a menyországból kitagadták, de még az ördög sem állt vele szóba. Egyedül volt, nem szeretett senkit, és semmit, soha nem érzett szerelmet, vagy boldogságot. Csak haragot, és bánatot, amely belülről emésztette őt. Régen ragyogó fehér szárnyai, most feketévé változtak, szőke haját átváltotta az éjfekete. A menyországban és pokloban egyaránt így emlegették : ,, Rose, a bukott angyal" vagy ,, Rose, akit még a pokol sem fogadott be". Azonban egy szép napon csalódniuk kellett. Nem kellett hozzá nagy csoda, sem egy Menyország, sem egy egész világ... csak egy egészen kicsi virág, ami nagyobb csodát tett, mint amit valaha láttak volna a Földön. Ez egy régi történet, szürke, sötét, amilyen a világ manapság. Több száz éve történt, hogy...
Rose dühösen szárnyalt el arról a kis térről, fortyogott benne a harg, és mély megvetést érzett mindenki iránt. Pedig a téren mindössze annyi történt, hogy egy szerelmes pár, oly sokára összeházasodott, és mindenki őket ünnepelte. Szerelem, boldogság, nevetés... ez túl sok volt Rosenak, úgy érezte megfullad ezektől az érzelmektől. Ezért inkább úgy döntött, hogy felkeresi a kedvenc helyét, azt a sötét erdőt, ahova minden nap ellátogat. Ez az erdő volt az egyetlen ahol egyedül maradhatott a gonoszsággal és haraggal. A fák sötétek voltak, nem szűrődött át fény az ágak között. A moha, amely a földet lepte be, szinte fekete volt. Olyan volt ez a hely mint maga Rose. Sötét, fekete, barátságtalan. Ezen a helyen tévedt el annyi ember, akik soha nem kerültek elő, és Rose élvezettel nézte szenvedésüket. Azt is lehetne mondani, hogy eza rengeteg, és Rose barátok voltak, vagy hogyha nem is, akkor hasonlítottak egymásra.
Lekuporodott egy fa tövébe, és tovább mérgelődött. Úgy gondolta igazságtalan, mindenkit meg kéne ölni, és csak ő maradjon ezen a Világon. Becsukta a szemét, és megpróbálta csitítani érzelmeit, de csak még rosszabbul érezte magát. Meg volt győződve arról, hogy azért érzi ennyire rosszul magát, mert a nevetés és a boldogság úgy hat rá mint valami méreg. Amikor kinyitotta a szemét valami nagyon különöset vett észre. Nem messze tőle, egy hatalmas fa tövében egy kis rózsaszín virág nőtt ki szemtelenül a földből. Rose nem értette, hogy mit keres ott ez a kis növény, hiszen annyira nem illett bele ebbe a hátborzongató környezetbe. Felpattant a földről, és odarohant hogy megsemmisítse ezt a hivatlan kis csodát. Amint odalépett, hogy leszakítsa, a virág, hiretelen fényesebben ragyogott. Rose viszont nem gondolkozott, kegyetlenül letépte, és el akarta dobni, de a mozdulat félbemaradt. Csak állt, és nézete a virágot, olyan idétlennek, és nevetségesnek tartotta, olyan szemtelennek, és ez megfogta őt. Úgy gondolta, ennél már nem lehet valami rosszabb, ezért gondolt egyet, és a hajába tűzte. A történet tulajdonképpen innen kezdődik. Ettől a mozdulattol, ettől a kis virágtól. Az emberek mindig azt hiszik, hogy a csodák nagyszabásúak, ünnepélyesk, hivalkodóak. Olyannak képzelik, hogy mindenki látja, valami óriási dolognak, pedig a csodák lehetnek egészen apró dolgok, mint egy mosoly, egy csók vagy akár egy virág. Akinek nincs szíve észrevenni, annak keserű lesz az élete, olyan mint Roseé.
Az angyal elindult hazafelé. Otthona ebben a sötét erdőben volt, egy sötét kis faház, sötét, fekete ablakokkal, fekete rózsákkal, és szürke függönnyel. Az egész ház egyszerűen illett Rosehoz, olyan volt mint ő. Amikor végre bent volt, a tükör elé és sokáig nézte a virágot. Jól mutatott fekete hajában. Ahogy nézegette, a virág ismét felragyogott, és Rose-t valami hihetetlen nyugalom töltötte el, olyan amit még sosem érzett. Megijedt ettől, nem magától az érzelemtől, hanem attól, hogy mért érez ilyesmit. Ahelyett hogy átadta volna magát a felhőtlen nyugalomnak, megrázta a fejét, majd leült az egyik székre. Magában az ,,idétlen kis virágon" gondolkozott, de mivel hiú volt, nem szedte ki a hajából. Tetszett neki, és valóban gyönyörűen mutatott benne.
Úgy gondolta, ideje lefeküdni, ezért végigborult a padlón, és csukott szemmel várta, hogy álmodni kezdjen. A virág megint fényleni kezdett, és Rose már álmodott is. Virágos réten szaladt végig, csupa színes virágok között. Messze, a távolban havas hegyek voltak, és szivárvány kúszott keresztül a felhőtlen égen. Rose álmában elmosolyodott, de hirtelen, köhögve ébredt. Miért álmodott ilyesmit? Rosszul volt ettől a mosolytól, szédült, és nem értette, mért történik vele ilyesmi. Megborzongott, majd dühösen a másik irányba fordult, hátha úgy szebbet álmodik. Soha többet nem akart ilyen rémálmot látni. Ezúttal sem tudta legyőzni a virágot, és megint ,,rémálmot" látott. Egy kis angyallányt pörgetett a levegőben... a kislány kacagott, és szárnyát próbálgatta. Rose is nevetett. Megint felébredt, de ekkor már beköszöntött a reggel. Borzalmasan érezte magát, szédült, rosszul volt ezektől az érzelmektől. Amikor a tükör elé lépett, egy hatalmas fehér foltot vett észre fekete szárnyán. Hiába próbálta leszedni, kaparta, mosta, a folt makacsul kitartott. Ez megint csak bosszantotta Rose-t, de hirtelen megint nyugalmat érzett, és most hagyta, hogy átjárja őt tetőtől talpig. Ott állt csukott szemmel a tükör előtt, egész valójában ragyogott, és egy kis mosoly jelent meg a szája sarkában. A fény hirtelen emlúlt, és Rose bűntudatosan nézett maga elé. Megint dühös volt, nem értette mi történik. Aztán egyszer csak ráébredt. A virág! Ez teszi vele! Hisztérikusan próbálta kiszedni a hajából, azonban a virág nem engedett. Kétségbeesetten rángatta, de nem jött ki. A kis virág ezentúl Rose része volt. A lány sírva rohant ki az erdőbe, dühös volt és csalódott. Egy fa alá kuporodott, és próbálta kiszedni a hajából azt az átkozott növényt. Ám ekkor hangokat hallott a háta mögül. Egy kisgyerek sírt mögötte, gyönyörű kislány volt, olyan mint amit a rémálmában látott. Valószínűleg eltévedt, és a biztos halál várt volna rá, amit Rose máskor szeretettel nézett volna. Viszont most másképp döntött. Odament a lányhoz, megállt előtte, és felé nyújtotta a kezét. Maga sem értette mért csinált ilyesmit, viszont nem több mint fél óra múlva az erdő szélén voltak, és a kislány boldogan szaladt aggódó szülei karjába. A fiatal anya az erdő felé nézett, hogy megnézze, hogy talált ki gyermeke, de addigra Rose kis mosollyan a szája sarkában elsétált. Amint észrevette magát, bűntudata lett, hiszen ilyet még sohasem tett. Hamar hazaért, és megint a tükör elé lépett. Hatalmas kék szemei elkerekedtek, amint észrevette hogy a fehér folt az egyik szárnyát már szinte teljesen beteríti. Majdnem az egész jobb szárnya fehér! Szinte várta, hogy elönti a forró harag. Megpróbálta érezni hogy lüktet az ereiben a düh, és elkeseredettség, de nem érzett ilyesmit. Újra csak nyugalmat érzett, és ahogy a tükörbe nézett kis mosoly jelent meg a szája szélén. Tekintete a virágra tévedt, mely kicsit hervadtnak látszott, de még mindig ragyogott, és fénylett. Olyan volt ebben a sötét környezetben, mint egy színes lufi egy temetőben, vagy egy hancúrozó angyal a pokolban.
Rose másnap reggel frissen ébredt, már nem érezte olyan szörnyűnek ezeket az álmokat. Életében először társaságra vágyott, és úgy hagyta el a sötét kunyhót hogy nem pillantott a tükörbe. Kicsit félt attól , hogy mit fog látni. Elindult a város felé, de hirtelen kiabálást hallott. Egy házat vett észre mely lángokban állt. Tovább akart repülni, de inkább úgy döntött hogy visszafordult. Elrepült a ház fölött, és látta hogy az udvaron állók segítséégért kiáltoznak, és az egyik ablakra mutogatnak. Rose is odanézett, és elakadt a lélegzete. Egy kisfiút látott odabent. A fiú, már nem sírt, nem kiabált, csak nézett a lángokba. Úgy tűnt elfogadja azt, hogy innan nincsen kiút, és élete utolsó perceiben, nem sírni és kiabálni akarat, hanem gondolkozni, és felidézni rövidke életét. Rose egy percig sem gondolkozott, az ablakhoz szállt, és karjaiba vette a kisgyermeket. Gyorsan a földre szállt vele, és lerakta őt az anyja elé. A család köszönetet akart mondani, de addigra Rose elrepült, és az ott álló emberek, már csak két fehér szárnyat láttak, és egy fura félig szőke, félig fekete libbenő hosszú hajat.
Az angyal hazatért, de mikor belépett az ajtón idegennek érezte magát saját otthonában. Szokása szerint a tükör elé lépett és sejtette mit fog látni. Nem is ijedt meg annyira, inkább elképedt és csodálkozott. A szárnyai hó fehérek voltak, haja már csak az allján volt fekete, delül ragyogóan szőke. És a virág... hogy láthatta ezt a virágot csúnyának. Ez volt a legcsodálatosabb növény a világon, még így hervadtan is. Fura, hogy akkor látja szépnek, amikor nem teljes pompájában virágzik. Elfordult a tükörtől, de amit látott nem derítette jó kedvre. Minden olyan sötét volt körülötte. Félelmetes, magányos, és fekete sötétség vette körül, és csak ő maga világított fehér szárnyaival, és folyamatosan szőkülő hajával. Nem akart már itt maradni, úgy döntött elhagyja ezt a helyet, ami oly sokáig otthona volt.
Hosszú út állt előtte, egy percre sem akart megállni. Meg akarta találni azt a csodálatos rétet a sok szép virággal amivel régen álmodott. Amit régen rémálonak nevezett magában. Kezdett sötéteni, ezért leszállt egy háznak a tetejére. Elkalandozva nézelődött, és magában egy dalt dúdolt. Benézett az egyik ablakon, és egy fájdalmasan zokogó lányt látott. A lány egy fiú lábai előtt ült, és mintha könyörgött volna. Azonban a fiú haragosan, sértődötten hagyta ott a lányt, és becsapta az ajtót. Rose látta kisétálni a házból, és azt is látta, hogy a fiú, egy nyakláncot dob a szemetesbe, majd eltűnik a sötétben. Rose körbenézett, majd a szemeteshez repült, és kezébe vette a láncot. A halvány fényben is jól lehetett látni a feliratot : ,, Rachel and Ronald forever". Rögtön megértette, hogy mi történt, és visszarepült az ablakhoz. Látta hogy Rachel egy késsel a kezében áll, és könnyezik. Rose nem gondolkozott sokat, letépett egy szirmot a hajában nyugvó virágból, és bedobta az ablakon. Nem várta meg mi történik, egyrészt mert csodálkozott, hogy a makacs kis virág, ilyen könnyen engedett, másrészt meg tudta, érezte, hogy a lány megmenekült. Legközelebb egy kirakat üvegében látta meg magát. Hatalmas fehér szárnyai, és hosszú szőke haja volt. Kék szeme ragyogott, és mosolyogva nézett a tükörbe. És akkor, életében először boldog volt. Abban a pillanatban ahogy ezt a boldogságot megérezte a virág magától kihullott a hajából, és hervadtan pihent meg a földön. Rose mosolyogva hajolt le érte, és ezt suttogta : ,, köszönöm". A virág újra felfénylett, majd végleg meghalt az angyal kezei között.
Rose már pontosan tudta hova kell mennie. Az égre nézett, és szárnyalt a menyország felé, ahol már nyitott kapukkal várták. Ez volt az a hely amit mindig is keresett, itt volt a virágos rét, itt szálltak a pillangók, és itt volt felhőtlen a szeretet és a boldogság. Végre, olyan sok évi földi szenvedés, és gonoszság után hazatalált.
A menyországban közepén egy kis üvegasztalaon egy gyönyörű fehér vázában egy hervadt virág pihen. Itt őrzik a világ legnagyobb csodáját. Ez az a csoda ami megmentett egy olyan angyalt, akiről azt hitték soha senki nem tud segíteni rajta. A virág elhervadt, mert mindenét odaadta önzetlenül, egy olyan lénynek akit nem is ismert. Rose mindennap meglátogatja a virágot, és minden nap megköszöni neki, hogy megtalálta önmagát, és az otthonát. És ez a legnagyobb csoda.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
