Az én történetem nem úgy kezdődik, hogy ,, hol volt hol nem volt", és nem úgy fejeződik be, hogy ,,boldogan éltek amíg meg nem haltak". Mert sajnos egyik sem így történt. Az én történetemben nincsenek hercegnők, se szörnyetegek, de vannak benne csodák, és ha van hozzá szemed, tudni fogod miről beszélek. Egy név sem fog szerepelni benne, nem akarok fájdalmat okozni senkinek. Akinek kell az úgyis magára fog benne ismerni. Amit leírok az a színtiszta igazság. Minden szó szerint fog szerepelni, kivéve talán az érzelmeket. Az érzelmekre nincs megfelelő szó, nem lehet őket úgy kifejezni, ahogy valóban gyötörtek.
Az egész októberben kezdődött. Pont akkor amikor kezdett minden reménytelenné válni, jött az ősz, a hétköznapok szürkesége egyhangúvá tette az életemet. De egyik nap megláttam a legszebb mosolyt a világon. Először azt hittem a menyországban vagyok, vagy csak elaludtam angol óra kellős közepén. De nem így történt, a mosoly valódi volt, és ott volt közvetlen mellettem a hozzá tartozó fiú is. Igazából nem is fiúnak láttam. Egy angyalnak, aki beragyogja a szürke hétköznapokat.
Így történt velem, hogy szerelmes lettem. Minden délután együtt sétáltunk hazafelé, és egyik nap megfogta a kezemet. Úgy dobogott a szívem mint még soha életemben. Másnap reggel is találkoztunk. Aznap volt életem legszebb napja. Ezen a napon történt meg kettőnk közt az első csók. Onnantól úgy éreztem az élet gyönyörű. 8 hónapon keresztül érezhettem ezt a boldogságot. Dehát köztudott, hogy egyszer mindennek vége. De ne szaladjunk ennyire előre...
Szóval ott tartottam, hogy végre nekem is volt szerelmem. Nagyon szerettem, tiszta szívemből. Még soha senkit nem szerettem ennyire. Rengeteget találkoztunk, rengeteg lett a közös emlékünk, együtt ünnepeltük fél éves évfordulónkat. Ám 18. születésnapja után a szerelmem egyre furcsábban kezdett viselkedni. Már nem tetszett neki a ,,gyerekességem" , sem pedig a furcsa stílusom. Minden áron meg akart változtatni, még ha ez sok sértődésbe, és veszekedésbe, sírásba került. Már nem annak szeretett akinek megismert. Minden áron egy sablont akart rám húzni, azt akarta, hogy felnőttként öltözzek és viselkedjek. Nekem ez azonban sosem ment, én a közömbösség, és a felnőttek ellen lázadok minden erőmmel. Sokat sírtam emiatt, amit szintén nem bírt elviselni kedvesem. Egyik nap, miután szépen megkértem, hogy ,,cserélje le" a meztelen nénis háttérképét csúnyán összevesztünk. Nagyon sírtam angolórán. Amikor kijöttünk a teremből, elkapott a folyosón. Akkor kérdeztem tőle, hogy : ,,szakítani akarsz?". Erre Ő azt válaszolta : ,, nem tudom". Akkor már nem láttam a könnyektől. Ott álltunk a falnál, és minden elhomályosodott...leültem a kőre, és csak sírtam. ,, Mi az, hogy nem tudod?" -kérdeztem. Nem válaszolt. Kimentünk a suliból, és azt mondta időt kér tőlem. Én nem engedtem. Talán itt hibáztam? Rögtön utána kibékültünk, és én sírástól maszatos arccal tömködtem egy marhahúsos sajtburgert a számba. Sosem ettem marhahúst. De ezt Ő vette nekem. Akkor azt mondta nekem, minden rendben, holnap találkozunk.
Eltellt 3-4 nap, azt hittem ez csak egy veszekedés volt. De akkor jött a május elseje, szünetet kaptunk. Úgy emlékszem erre a napra, annyira tisztán, mintha csak egy órája történt volna. Minden kis részletre. Arra, hogy hogyan volt megcsinálva a hajam, vagy milyen volt a pulcsija. Fontos volt, hogy figyeljek, hiszen akkor láttam Őt utoljára. Szóval május elsején felhívtam Őt, hogy nincs-e kedve találkozni. Ezt felelte : ,, Ma csütörtök van, nem érek rá, pénteken bulizok, szombat-vasárnap alszom, hétfőn dolgozom, ja, és kedden reggel sokáig alszom, utána meg suli". Amikor letettem a telefont sírtam. Nekem ne mondja senki, hogy ha valaki szeret valakit, nem tesz meg minden azért, hogy akár csak egy percig is láthassa, vagy a kezét foghassa. Itt eszembe jutott az az esős vasárnap amikor 5 hónapja jártunk. Megbeszéltük, hogy mindenképp együtt töltjük a napot, de BKV sztrájk volt. Nagyon esett az eső, de mondta, hogy eljön hozzám a bmx-ével. Elindult, de pár perc után felhívott, hogy nagyon szakad az eső, elázott, és nem jön. Ekkor fogtam magam, és elindultam gyalog, szakadó esőben Angyalföldre, ami messze van tőlünk. Annyira szerettem, hogy nem érdekelt semmi. Ha én valakit szeretek nem állíthat meg egy eső, sem egy sztrájk. Pár perc múlva kiabált velem a telefonba, hogy menjek haza.
De térjünk csak vissza arra a bizonyos májusi napra. Akkor tudtam, hogy itt valami nincs rendben, de mivel kedvesem mindig azt mondta, ne legyek pesszimista, azért elhittem neki amit a telefonban mondott. Pár perc múlva újra csöngött a telefonom, láttam , hogy ő hív, és reménykedtem, hogy meggondolta magát, vagy esetleg nem kell dolgoznia. Azonban csalódnom kellett, mert azt mondta, hogy azonnal beszélnünk kell. Tudtam. Akkor tudtam, hogy itt van vége a dolognak. Azonban úgy mentem el a találkozónkra, hogy emelt fővel, mosollyal az arcomon, Még egyszer utoljára, mert éreztem, hogy ezek után jó ideig nem fogok mosolyogni. A köszönésnél, csak egy hideg szájrapuszira futotta, és elmentünk a parkba. Leültünk egy piros padra. És ő elkezdte mondani, hogy gyerekes vagyok, meg neki érettebb nő kell. De nem akarom, hogy ez az egész vádaskodásba menjen át. Ez csak egy történet, egy szenvedés, ahol nem a részletek a fontosak, hanem a következmény, és az érzelmek. Próbáltam nem sírni. Ez volt életem legnehezebb feladata. Ott ülni előtte, hallani a halálos ítéletemet, és nem sírni. Úgy beszélni egy tragédiáról, egy élet összeomlásáról, hogy egy könnycsepp nem hagyja el a szemem. Hallgattam az indokait, melyek semmitmondóak voltak számomra. Nem akartam tovább hallgatni, ezért elküldtem, nem akartam látni, érezni az illatát, és tudni, hogy elvesztettem, hiába ül ott mellettem. Utánanéztem, ahogy eltekert a bmx-én, és végtelenül magányosnak éreztem magam. Ott összedőlt minden, az egész életem. Már nem próbáltam visszafogni a könnyeimet, már nem érdekelt, hogy ki lát vagy ki nem. Ott helyben leültem az utcán a földre, és zokogtam. Nem emlékszem erre a részre, olyan önkívületi állapotba kerültem, hogy hirtelen abbahagytam a sírást, fölkeltem, és hazamentem. Találkoztam a barátaimmal, és szinte hazaérkezésemig fel sem fogtam, hogy ez megtörtént velem.
A gondok csak másnap este felé kezdődtek, amikor végre felfogtam, hogy nem álmodok, ez valóban megtörtént, végleg elhagyott életem nagy szerelme. Annyira sírtam, hogy már fájt, úgy éreztem szétszakadok, és nem is bántam volna. Fölöslegesnek, és értelmetlennek éreztem az életemet, hiábavalónak Nélküle. És akkor eldöntöttem, hogy meg akarok halni. Nagyon féltem, és tudtam, hogyha eljön a pillanat nagyon meg fogok ijedni, és meghátrálok, átadva magam a további szenvedésnek, melyek hosszú heteken, hónapokon át gyötörni fognak. Meglepő hirtelenséggel fogtam egy pengét a kezembe, és vágtam szét a lábamat. Iszonyatosan fájt, de felvettem egy hosszúnadrágot, és kimentem megpuszilni anyukámat. Úgy intéztem, hogy rögtön le tudjak feküdni aludni, mégiscsak jobb ha az embert álmában éri a halál. Soha nem féltem annyira mint akkor...de úgy éreztem megéri, mert én akkor már valójában nem is éltem. Éjjel ijedten, sírva riadtam föl, és rájöttem, hogy igenis élni akarok, és vállalom a szenvedést. Az életben a gyengék nem állják meg a helyüket.
A hegeket azóta is a lábamon viselem. Ha ránézek mindig eszembe jut a fájdalom, a szenvedés, és az a fiú aki miatt majdnem meghaltam.
Hosszú hónapokig jártam pszichológushoz, nagyon sokan segítettek, és nemsokára a barátaim segítségével talpra álltam. Megtanultam azt, hogy soha nem szabad feladni az egyéniséged senkinek a kedvéért, és azt, hogy egy ember miatt sem érdemes meghalni. Az élet ajándék, és nagy szerencse, hogy Te ezt az ajándékot megkaptad. Soha ne dobd el magadtól, mert gyenge vagy. Küzdeni kell, és soha fel nem adni. Mert lehet hogy egyszer tél van és szomorúság, de készülj mert jön a tavasz, egy szebb jövő.
Arra gondoltam, ezzel a történettel búcsúzok el örökre az egykori szerelmemtől. Nem akarom látni többet, nem szeretnék beszélni és hallani róla. Ez volt az utolsó, hogy Vele foglalkoztam, és rá pazaroltam ezt a pár oldalt. De talán nem is miatta csináltam, hanem magam miatt. Kell egy emlék a szerelemről, a csalódásról, és a butaságról. Mert ha ez nem történik meg, most nem ilyen ember lennék, amilyen most vagyok.
|