Az utolsó angyal
Ez akkor történt, amikor az emberek semmit sem tudtak a szeretetről, és sosem sírtak, mert nem volt rá okuk. Megvolt minden amire szükségük volt: levegő a tüdejükben, és volt mit enniük.
Ez a világ azonban nem ismerte a szeretetet, és senkit sem szeretett. Az emberek közömbös arccal sétáltak az utcákon, nem érdekelte őket semmi, nem látták a csodákat. Vagy ha voltak is csodák...
nem volt szemük és szívük hozzá, hogy észrevegyék.
Ebbe a rossz világba született bele Ryle. Szülei egy napon elutaztak és azóta hiába várta őket haza, nem jöttek. Se levél, se szülinapi ajándék, semmit sem küldtek neki. Csak egy régi fénykép
maradt róluk, amit Ryle féltve őrzött a párnája alatt.
Az emberek ebben a faluban Ryle-n kívül teljesen érzéketlenek voltak. Nem ismerték az emésztő bánatot, a fortyogó haragot vagy a lángoló szerelmet. Nem érezték milyen az amikor az
ember szíve kettéhasad a bánattól, vagy azt a kitörő örömöt amivel egy egyszerű hétköznap meg tudja ajándékozni az embert. Soha sem sírtak, nem féltek, nem örültek. De Ryle születésétől fogva
más volt mint ők. Gyakran elkeseredve könyörgött, sírt, az idők során megsárgult régi fényképnek, hogy jöjjenek haza a szülei...Azonban hiába várta őket minden nap nyitott ajtóval. Legnagyobb
bánatára sose jöttek el.
Egyik nap a iskolából hazaérve a fürdőszobába szaladt, hogy megnézze azt a hatalmas vágást a nyakán, amit Lee ejtett rajta. Hogy miért? Mert unatkozott, mert nem tudta mi az a kis vízcsepp
Ryle szemében, ami gyakran kicsordul. Nem értette, hogy Ryle nem olyan mint ő, és ezt más is észrevette. Az iskolában nap mint nap megalázták tanárai, az osztálytársai kiközösítették, és megverték őt.
Ha az utcán ment, az emberek megvetően néztek rá, és ujjal mutogattak felé.
Ryle könnyekben tört ki, és berohant a szobájába. Már régóta élt itt egyedül, senki nem törődött vele. A sarokba kuporodott, és elővette szülei képét. Elmesélte nekik, hogy az emberek
bántják őt. Elmesélte milyen amikor legszívesebben hangosan kiabálna, de összeszorított fogakkal kell tűrje a fájdalmat, ami belül feszíti őt. Csak azért nem mer sírni, mert megverik.
Soha egyetlen barátja sem volt, senki nem volt mellette, amikor elhagyták a szülei. Csak ő szeretett mindenkit, ő mosolygott mindenkire, ő osztotta volna meg az ennivalóját akárkivel….de nem volt
kivel…
Másnap iskolába menet egy fiút látott meg. A szíve hatalmasat dobbant. Darren volt az. A fiú haja az arcába lógott, járása nehézkes volt, így Ryle könnyen utólérhette.
- Szia! Ne…kérlek! Várj!
- Fúj, tűnj innen! – kiáltott rá Darran, és nagyot lökött rajta.
Ryle elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. A fiú után nézett, aki tovább sétált, mintha semmi sem történt volna. Ryle érezte hogy megfájdul a szíve. Talán épp akkor tört össze több millió
darabra…? Lehet…Mert ez a fiú, ő volt az, aki régen megértette, és talán még szerette is. Neki adta Ryle egykor a szívét, egy szép holdfényes téli estén. Neki ajándékozta, és nem kért érte semmit.
Minden egyes porcikájával szerette, meghalt volna érte, de Darren ezt már rég elfelejtette.
Ryle visszafordult, és hazafelé vette az irányt, könnye végigfolyt az arcán. Útközben egy öregemberre mosolygott, aki leköpte őt, mások csak megvetően végigmérték.
Berontott a szobába, magához vette szülei képét, majd az erdőbe sietett. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem üldözték őt. Itt nyugodtan sírhatott, vagy álmodhatott a saját világáról. Már régóta sétált, amikor egy szakadék széléhez ért. Végignézett utoljára a tájon, emlékezett gyerekkorára, a sok fájdalomra ami érte. Ismét könny csillogott a szemében. Összeszedte minden bátorságát, minden emlékét, és bánatát, majd a mélybe vetette magát. Nem kiáltott hangosan, szülei képét magához szorítva, hangtalanul hagyta el ezt a szörnyű világot.
A falut ekkor félelmetes dörgés rázta meg, az ég elsötétült, az emberek az utcára rohantak. Féltek. Ez egy új érzelem volt az életükben. Az égen egy ragyogó felirat rajzolódott ki: ,,MEGÖLTÉTEK AZ UTOLSÓ ANGYALT!"
Abban a pillanatban mindenkinek kettéhasadt a szíve. Az emberek sírni kezdtek! A kisgyerekek hangosan zokogtak, a nők kezükbe temették arcukat, úgy sírtak, a férfiak eldörzsöltek egy könnycseppet a szemük sarkában, a kőszívű embernek könny lágyította a szívét. Ezután már mindennapossá lett az életükben a sírás….az egész Földön…Síratják az utolsó angyalt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
